A minap érdekes eszmefuttatásnak voltam résztvevője. Ne vesszünk el a részletekben, a lényegtől kezdem.  Egyszer volt hol nem volt, felmerült egy kérdés:
-"Tegyük fel választhatsz. Felkínálnak neked két váza közül egyet. Hazaviheted a tiéd. Az egyik váza borzasztó giccses ugyanakkor baromi drága. De tényleg, megvan vagy 500.000 Ft, és akkor ott van a másik, ami egy egyszerű, tetszetős pöpec kis váza. Olcsó is, de legalább szép. Melyiket választanád?"

A válasz természetesen mindenkinél ugyan az volt:
"-Hát a drágábbat, aztán megpróbálom eladni és az árból veszek olyat, ami nekem tetszik"
Ez egy teljesen logikus és kiszámítható emberi válasz volt. Ne is pazaroljunk erre több időt. A cserekereskedelem nem tűnt el csak átalakult. Na, de most bonyolítsuk meg egy kicsit a dolgot.
Ugyanaz a szituáció, de a választott tárgyat most meg is kell tartanod (!) semmi anyagi hasznod nem lehet belőle. Nnaa, így már alakult a válaszadók nagy részének véleménye. Tehát, meg kell tartanod, nem adhatod el, legfeljebb eldughatod, de a lényeg, hogy birtokolnod kell! Két felé szakadtunk is hirtelen, azokra inkább a nekik tetszőt veszik el a kisebb haszon (az egyetlen haszon) érdekében, ami nem más, hogy legalább örömüket lelik benne, ha ránéznek. És van a másik csoport, akik továbbra is a drágát választanák, mert mint jól tudjuk sokat ér így státusszimbólumként üzemel az ocsmányság.
Tudod ha átlibben a szomszéd Tündike egy kis fölözött tejet kölcsönözni a Cirmi macska részére legyen mit gyorsan az orra alá, dugni, hogy "-Nézd má' Tündikém, a fél milliós vázámat, ugyedeszép?" Az.

Itt kezdtem el gondolkozni azon, hogy mit is jelent a státusszimbólum? Miért jó nekünk, hogy olyan márkákat, tárgyakat birtoklunk, amik csak kifelé mondanak valamit rólunk, de ugyanakkor hamis képet festünk magunkról. Miért vesszük meg a 700 Ft-os ásványvizet és miért nem mindegy, hogy fekete, vagy fehér iPhone lapul a zsebünkben.
Persze a megjelenés fontos, örök igazság. A külső is fontos ez is tény. De érdemes elaprózni olyan részletekig,  hogy tárgyaink csak a trendi vagy a menő mérce mértékegységeiként szolgáljanak? Na meg hol húzódik a határ az igény és felvágás között?
Elhiszem, hogy vannak, akik valóban igényt tartanak bizonyos márkákra. Ahogy én is, más is ad például egy márka megbízhatóságára, tartósságára esetleg ízére stb., és azt vásárolja. Ez az igény.
De miért jó, (drága jó barátom szokása szerint) kicsempészni a Starbucksból a papírpoharat, hogy aztán addig igya belőle a "fekete szörpit" míg szét nem foszlik az egész az asztalon a francba? (Na, de persze csak akkor ér kortyolni ha látja is valaki.)