Nem nagy sztori, de elmesélem elvégre ezért vagyok itt. Na meg aztán utaztam, szóval biztos történni fog valami. Nem... sajnos dínók (sem UFO-k) nem lesznek benne, de annál érdekesebb, hogy mikre illetve kikre nem bukkan az ember a nagyvilágban. Átutazó kalandorok, törékeny holmik, részeg turisták. Szóval a hétvégén Váradon voltam...

Hol is ez a Nagyvárad (Oradea)?

Alig pár száz kilométer a jó öreg Pesttől, szóval még is mi történhet? Úgy döntöttem, hogy a 17óra akárhányas vonattal fogok indulni (már mégis miért emlékeznék rá pontosan...) Ennek az az előnye, hogy nem kell elkéretőznöm a munkahelyemről idő előtt (már megint). Így legalább nem csökken a respect, tudjátok, hogy van ez. Szilárd jómunkásember.
A neten vettem meg a jegyet aztán ki is nyomtattam két példányban biztos, ami biztos. Bár szerintem teljesen fölösleges volt a második nyomtatvány, elvégre a vonatút során erősen veszít az értékéből ha az ember asztalán marad a HB2-es ceruzák és levélnehezékek közt. Mindegy a lényeg, hogy egy megvolt. A vonatút kellemesen gyorsan eltelt, lévén, hogy bár nagyon rohantam és kellőképp nagy távban még ki is kerültem a bokakitörős lépcsőfokot a Blahán -amiről már írtam az EFOTT kapcsán- nem történt semmi kellemetlenség testi épségemet tekintve. Relaxáció indul(na),de basszus nincs nálam zene lejátszó eszköz és mivel helyet is cseréltem két svéd turistával, hogy egymás mellett ülhessenek (eszem a nagy szívem) a képembe is sütött a nap az Alföld egyébként halálunalmas tájai bambulása közben.
A püspökladányi átszállás után egy partivagonba kerültem és végighallgathattam olyan nagyszerű slágerek autentikus feldolgozását, mint a "márminálunk babám" és a "hát meg nem mondom mi volt ennek a címe" népdalokat, az utazó kedves, részeg turistáktól. De hé, nem panaszkodom legalább zene volt! (Hogy a fene esne beléjük.) Biharkeresztesen le, buszra fel, határon át és meg is érkeztem...
Miután a buszról leszállva találkoztam a világ legaranyosabb és legkedvesebb lányával, közölte velem, hogy:
"-De képzeld el, nem hazamegyünk hanem kimegyünk a kertbe és nem fogunk aludni! Yaaay"
(Egyébként négy és fél órás az út...) Mondom én is: "Yay"
Aztán kimentünk a kertbe és tényleg nem aludtunk. Viszont volt pia, és megtanultam egy nagyon fontos leckét. Ha a szemüveg nem a fejeden van, veszélynek van kitéve. Értsd: el fog törni! És úgy is lett (nem tudom, hogy történt, hagyjuk ezt most...)
A másnap a teljes relaxáció jegyében telt ééés most jön a legjobb rész! A vendégek. Egyszer csak -egyébként Csillának hívják a lányt- szóval az Ő apja beállít, hogy "Vendégeket hívtam..." Általános csend. "Franciák..." További csend. "Most találkoztam velük az utcán és fogalmam sincs kik ők..." Beletörődő csend.
Hatra megérkezett egy francia srác és német útitársa aki nem fiú, sőt sokkal inkább lány. Elmesélték, hogy 320-on valahány napja vannak úton és... Na jó, igazából nem akarom lenyúlni a sztorijaikat, úgyhogy akit érdekel utánuk nézhet ezen a blogon: http://peripleenorient.free.fr/ (Érdemes!)
Nagyon érdekes, hogy mi mindenen mentek át (abszolút jó értelemben), hatalmas lelkesedéssel, vágyálommal és egy kis kocsival. Mi mindent láttak az út során, mennyi jófej emberrel ismerkedtek meg. Egyszerűen leírhatatlan az a pozitív lelkesedés amivel ez a két ember nekivágott a világnak, hogy beutazzák minimum költségvetésből. Mindezt az élményt hajnali háromig sikerült ecsetelniük a konyhában.
De másnap laza volt. Késői kelés, finom ebéd, szuperhős témázás a vonaton. Megérkezés, blogírás, mosás és... basszus nem vettem ki a mosógépből a ruhákat! Hm... és ahelyett, hogy rohannék kiszedni, inkább ezt is leírtam. Bár három óra után mit számít már az az öt perc...

u.i.: Mellékelek egy videót, amit a francia srác készített egy átlagos, mindennapi zászló felvonásról India határában (vagy Pakisztánban?)