Állítólag ennyi volt. Itt a vége. Azt mondják az idei nyár amilyen későn jött, most olyan hirtelen távozik is, szóval épp ezért örülök nagyon, hogy sikerült a nyár utolsó napját egy nagyszerű nappal eltöltenem. (Jó értem én, hogy majdnem két hetes a történet, de a mai borús égboltot elnézve most tör felszínre, nna...) Augusztus 31-én tehát lehetőségem volt egy gyerekprogramon részt venni Szabadszálláson. Ugyan nem gyerekként, hanem animátorként, de végeredményben majdnem ugyan az. :)
Roppant jól éreztem magam talán pont azért mert újból eszembe jutott az, amit kezdtem lassan elfelejteni a "felnőttek világában" töltött szürke hétköznapok közben. 

Szombaton fél hatkor keltem, hogy elérjem a Keletiből Szabadszállásra tartó reggeli vonatot. (Megjegyzés: antropológusokon és rendőrökön kívül senkinek nem ajánlom a szombat hajnali, pesti utcákat. De nem ám... A Blaha L. térig csak a buszon egy-két emberben már felfedezni véltem a hiányzó láncszemet a törzsfejlődésben.)
A pályaudvaron jegyvásárlás, majd adrenalin rohanás a peronhoz aztán másfél órás zötykölődés után megérkeztünk (hatan voltunk) Szabadszállásra. A terv és program az volt, hogy a városban a gyerekek számára megrendezett negyedik sport és gyereknapot segítjük lebonyolítani egy kis mozgással, játékkal. Kilenc órára elfoglaltuk a helyünk a sportpályán és megkaptuk a felszerelést: Hullahopp karika csomag, ugrálókötél, labdák dögivel és minden más, amikkel általános iskolás koromban találkoztam utoljára. Időközben kisütött a nap és egyre melegebb lett, így felszáradt végre a sportpálya és birtokba vehettük - szigorúan mezítláb!

Egyszer csak megérkezett az első gyermek. Anyukájával jött és szinte azonnal fel is kapta az első játékszert, ami a keze ügyébe került, mi pedig utána, mert ha egy gyerek van, már hivatalosan is megkezdődik a program. (Egyébként nagyon örülök, hogy pont a hullahoppot választotta, mert emlékszem pont azon elmélkedtem, hány különböző játékot lehet csinálni néhány szimpla karikával. Jelentem: 15-öt biztosan!) A létszámot tekintve nagyon lassan indult be a nap, ennek ellenére az idő hihetetlen gyorsan szállt; 
Kint a napon, mezítláb a füvön úgy éreztem semmi másra nincs szükségem. Tényleg semmire! Az elmúlt években soha annyit nem futottam csak úgy játékból, mint azon a napon. Nem ugrottam térdmagasságnál nagyobbra és nem feküdtem a fűbe csak úgy. És ez hatalmas hiba! Megfeledkezünk arról, amiért valóban megéri óvni a parkokat, a zöld területeket, a gyerekeket. Amiért jó néha kimenni a szabadba. Elfáradtam rendesen pedig  ekkor még csak pár gyerek volt, de ettől vált igazán családiassá a délelőtt.

Délutánra nőtt a létszám is és a gyerekek lelkesedése egy cseppet sem hagyott alább, úgy játszottak pár labdával, egy kötéllel és persze velünk, hogy eszem ágában sem volt leülni, vagy keseregni, hogy kárba megy a szabadnapom. Megy a fenét! EZ a szabadnap...
Végül, délután három óra felé ideje volt berekeszteni a napot, összeszedni a szuperhősköpenyeket, begyűjteni a felelőtlenül széthagyott cuccokat, na meg a vonatot is el kell érni. Minden kis lurkó kapott valami ajándékot, de azt hiszem én kaptam a legnagyobbat; Újra felfedeztem a játék örömét.
Ahogy mindig most is az tanácsolom, hogy mindenki töltsön annyi időt a kicsikkel amennyit csak tud és tanulja meg tőlük ami a Világon a legfontosabb: Játszani jó!