Nézd, ha valaki olyat cselekedett, amit meghalad az átlagos ember ereje, akkor az elismerendőnek tekintendő. Megírták a költők, vagy belefoglalták a nevét egy-egy könyvbe. A név és cselekedet fennmarad az utókor számára örökké, csak a köré font megítélés változik a korok tükrében.

"-Gladiátor vagyok. Egy aréna közepén állok és a vérre éhes tömeg a fejem fölött skandálja, hogy végezz vele, végezz vele. És én örömmel fogom megtenni, mert tudom, hogy erre vágyik a nép és én tudom, hogy ez tesz engem naggyá."

"-Vad hódító vagyok. Hosszú vörös szakállamról csurog a vér, miközben hajómra igyekszem vissza az égő faluból. Nincs bennem bűntudat, mert tudom, hogy túléltem a csatát és tudom, hogy ez nagy harcossá tesz."

"-Nagy ember vagyok. Isten akaratából király. De népem nem szeret és zsarnoknak tart. Nehezen viselik a rengeteg adót és a hadiköltség fedezését, amit persze rájuk szabtam ki. Ostobák. De egy nap azt hiszik majd bölcs voltam, és igazságosnak fogják tartani döntéseimet."

Látod? A megítélés szemszöge mindig változik, de ezer-meg ezer ember neve maradt fönt azzal, hogy emlegetik őket. Egykor újra eljöhet majd a kor, amikor a mészárosok ismét nagy büszkeségnek örvendenek majd, de ha akarom akár most elismerhetem, hogy amit véghezvittek, "az nem semmi". Nem semmi leigázni egy másik országot, nem? De, hogy büszke vagyok-e rájuk? Aligha. Valahol mégis megérdemlik a csodálatomat, mert én nem lennék rá képes. Ha, valaki ír egy csodás színpadi drámát, vagy véget vet egy szörnyű elnyomásnak, ő is megérdemli a csodálatot? Az enyémet mindenképp. De vajon büszkének is kell-e lennem az illetőre, ha nekem nem tetszik az a dráma vagy épphogy az ”elnyomással” értettem egyet?

Véleményem szerint mindenki maga döntse el, mit ítél helyesnek, és mi mellett akar kiállni. Az idő eldönti, hogy valami, éppen helyes vagy helytelen cselekedet-e a társadalom szemében. De az elismerés kortalan. Elismerek mindenkit, hogy megtették azt, amit, és köszönöm nekik, hogy cselekedeteik alapján formálják a jövőt.